Fogyatékosügyi „kézikönyv” a kormánynak

A legtöbb fogyatékosügyben felmerülő probléma gyökere a fogyatékossággal élő ember egységes, törvényben rögzített megfogalmazásának hiánya – ebből az alaptézisből indul a jelentés, és ez alapján nem nehéz megjósolni azt sem, hogy a fogalomhasználat mögött meghúzódó téves tartalom számos jogszabályra, fogyatékos szakpolitikára és cselekvési programra kihat.

Mindezek ellenére a Magyar Fogyatékosügyi Caucus párhuzamos jelentése úgy tárgyalja az oktatás, a választójog, a foglalkoztatás és munkavállalás, az önálló életvitel, a közösségbe való befogadás, illetve a hozzáférhetőség anomáliáit, hogy miközben hivatalos adatokat, dokumentumokat tartalmazó tényfeltárást végez, konkrét megoldásokat ad a döntéshozók kezébe. Fontos szemléletbeli jellemzője az is, hogy a fogyatékosügyben felmerülő anomáliák feloldását és a valódi eredmény elérését csak más területekkel (szociálpolitika, oktatás, foglalkoztatás, támogatáspolitika stb.) közös rendszerszemléletben képzeli el.

A cikkekbe szedett jogi rendellenességek hierarchiájának csúcsán a cselekvőképtelenség áll. Az értelmi fogyatékos emberek és a tartós pszichiátriai problémával élők számára ugyanis a kizáró gondnokság jogintézményének fenntartásával és a cselekvőképesség gyakorlásához biztosított támogatás nélkül a jövőben semmilyen más típusú jog – legyen az a közösségben való élethez való jog, vagy a politikai-, illetve közéleti részvételhez való jog – biztosítása nem lehetséges.

Ismeretes, Magyarországon világviszonylatban is jelentős számú, 68.125 ember áll gondnokság alatt, kétharmaduk, mintegy 44 013 ember pedig kizáró gondnokság alatt. (Az összehasonlítás kedvéért, Csehország 10,4 millió fős lakosságszámából 30 000, Szlovákia 5,3 milliós lakosságszámából 13 000, Svédországban 9, 1 milliós lakosságból 3 500 fő áll gondnokság alatt.)

Ma már elfogadott, legalábbbis a törvényhozás szintjén, hogy a kerekesszéket használó személyek számára rámpát kell építeni, a siketek számára jelnyelvi tolmácsot kell biztosítani. Az értelmi fogyatékossággal élők esetében azonban nem elfogadott, hogy számukra a közösségbe vezető „segédeszköz” egy velük bizalmi viszonyban lévő személy, aki jogaikat tiszteletben tartva segítséget nyújt az eligazodásban és a döntéseik meghozatalában.

A helyzet orvoslása végett a jelentés a jelenlegi cselekvőképtelenségi szabályok, a kizáró gondnokság megszüntetését, valamint a támogatott döntéshozatal bevezetését javasolja. 

A párhuzamos jelentés másik fontos megállapítása több szakterületet is érint. Eszerint az egészségügyben a gyógyászati segédeszköz ellátást kellene átalakítani úgy, hogy a rehabilitáció kerüljön előtérbe, mely lépés összefügg a foglalkoztatási szint növelésével és az önálló életvitel támogatásával is. A civil szakértők ajánlása ezen a ponton arra figyelmeztet, hogy a munkaképes korú fogyatékossággal élő emberek körében a foglalkoztatás aránya jelenleg nem éri el a 10 százalékot, mégis hiányzik a kormány stratégiája, mely a fogyatékossággal élő személyek aktív munkaerőpiaci részvételét ösztönözné. Egy leendő stratégiából pedig nem maradhat majd ki az oktatás sem, amelyről Magyarországon elmondható az egyik legelmaradottabb szakterület a fogyatékossággal élő emberek tekintetében.

Az iskoláskorú súlyos-halmozottan fogyatékos gyermekek sokáig teljesen ki voltak zárva az oktatási rendszerből – olvassuk a jelentésben – rájuk nem vonatkozott a tankötelezettség. 2006. június 15 óta azonban habár nem létezik többé a képezhetetlenség kategóriája, továbbra is csak heti 20 óra iskolai rendszerű képzést ír elő számukra az oktatási törvény. A jogszabály több ponton diszkriminatív, nem egyértelmű mi a gyermek tankötelezettségének tartalma.

Jelenleg csaknem 2800-3000 tanköteles korú súlyos-halmozottan fogyatékos gyermek közül 150 részesül fejlesztő iskolai ellátásban.

Bár a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ Egyezmény (továbbiakban Egyezmény) önálló cikkben foglalkozik a fogyatékossággal élő nők többszörös hátrányos megkülönböztetésével, a jelentés csalódottan állapítja meg, hogy a ratifikálás óta e területen semmiféle változás nem történt.

Mindezen felsorolt politikák mellett a párhuzamos jelentés nem hagyja figyelmen kívül annak a társadalomnak a leírását sem, amelyben változást szeretne. Az Egyezménnyel összhangban olyan társadalmat céloz meg, amely befogadja a fogyatékossággal élő személyeket, és azok egyéni szükségleteihez ésszerű alkalmazkodást követel. Ezzel ellentétben a jelenlegi társadalom-vízió, amelyet a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény és az Országos Fogyatékosügyi Program ír le, a nemzetgazdaság mindenkori teherbíró képességének függvényében integrálja a fogyatékossággal élő személyeket. Ezen integrációt a fogyatékossággal élő személyek hátrányainak komplex rehabilitációjával, segédeszközökkel, támogató szolgálatokkal és fogyatékossági támogatásokkal történő kompenzálásával kívánja elérni.

Magyarországon a befogadó (inkluzív) oktatási rendszer bevezetésére csak elszigetelt kezdeményezések vannak, a hazai jogszabályi környezetben pedig nincs olyan, kötelező érvényű előírás, amely deklarálná az inkluzív oktatási rendszer melletti állami kiállást.

 

 

A két évvel ezelőtt hatályba lépő Egyezményben vállalt kötelezettségek teljesülését vizsgáló civil árnyékjelentést délután két órakor mutatják be a Közép-Európai Egyetem Nádor utcai székhelyén Budapesten. Az országos és nemzetközi fogyatékosügyi szervezetek szakértői, köztük Gombos Gábor (Központ a Mentális Sérültek Jogaiért Alapítvány), Kovács Melinda (Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Szövetsége), Verdes Tamás (Társaság a Szabadságjogokért), Szöllösiné Földesi Erzsébet és Hegedűs Lajos (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége), dr. Kósa Ádám (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége), többek részvételével beszél a jelentésről. A kormány képviseletében a NEFMI Szociális, család-, és ifjúságügyért felelős államtitkárságának szakpolitikusa reagál a felvetésekre.