Lisszabonnal is az eliteké maradt Európa

A nemzeti törvényhozások és az Európai Parlament egyértelműen a lisszaboni szerződés nyerteseinek tekinthetők; Ribot Igualada spanyol jogászprofesszor egyenesen a „parlamentek szerződésének” nevezte a tavaly decemberben az elbukott uniós alkotmány helyett életbe lépett dokumentumot egy újságíróknak tartott brüsszeli szemináriumon. Az EP a korábbi 45 helyett immár 85 területen rendelkezik együttdöntési joggal az uniós törvényhozás mechanizmusában, és hozzájárulása nélkül a tagállamok kormányai most már agrár- vagy éppen kereskedelmi ügyekben sem határozhatnak. A nemzeti parlamentek pedig „sárga” és „narancssárga” lapok kiosztásával tiltakozhatnak a szerintük a szubszidiaritás elvét sértő döntések ellen; vagyis ha a tagállamok törvényhozásai kellő számban szegülnek szembe egy uniós jogszabállyal, kikényszeríthetik annak megváltoztatását.

A demokratizálódás képét azonban számos tényező árnyalja. A leginkább szembetűnő az EU egyetlen közvetlenül választott intézménye, az EP működésével szembeni érdektelenség, amelyet a folyamatosan csökkenő választási részvétel tükröz. Az európai parlamenti választási kampányokat szinte minden tagállamban belpolitikai témák uralják, ami nem is csoda, hiszen máig nem alakultak ki valóban európai szinten szervezett pártok. Ilyen jellegű kísérletként egyedül az Írországból indult Libertas-mozgalom tekinthető, amely azonban éppenséggel az EU-ellenes erőket próbálta uniós szinten megszervezni.

A nemzeti parlamentek megerősödése a lisszaboni szerződés nyomán szintén vitatható. A nemzeti parlamentek uniós ügyekbe való beleszólási lehetősége ugyanis korábban is létezett, és inkább csak az egyes törvényhozások elszántságán múlott, élnek-e a rendelkezésükre álló eszközökkel. Ami a lisszaboni szerződés nyomán változhat, az a parlamentek közötti párbeszéd intenzitása, ennek gyakorlati haszna a polgárok szempontjából azonban még kérdéses.

A legnagyobb vita leginkább demokratikusnak szánt újítással, az európai polgári kezdeményezés intézményével kapcsolatban alakult ki. Ez egyfajta uniós aláírás-gyűjtési akcióként működne: ha valamely kérdésben összegyűlik legalább egymillió aláírás, akkor az Európai Bizottságnak – elvileg – foglalkoznia kell az adott javaslattal. Azért csak elvileg, mert a brüsszeli testület komolytalannak is ítélheti a kérdést, vagy dönthet úgy, hogy abban neki nincsen joga törvényjavaslatot tennie.

A civil szervezetek mindenesetre jelenlegi formájában túlságosan is ködösnek érzik a kezdeményezés bevezetéséről szóló indítvány azon passzusát, amely alapján a bizottság visszautasíthatja a petíciókat. Azzal kapcsolatban is vannak kétségek, hogy az új intézménnyel valóban a polgárok élnek-e majd elsősorban, nem pedig a jóval nagyobb szervező erővel rendelkező lobbicsoportok, vagy éppen populista politikai erők – figyelmeztetett a „kisebbségek diktatúrájának” a kezdeményezésben rejlő veszélyére Janis Emmanouilidis, a European Policy Centre elemzője. A javaslat jelenleg az EP asztalán van, és az elhúzódó egyeztetések nyomán aligha léphet életbe a bizottsági tervekben szereplő december 1-jén, a lisszaboni szerződés első évfordulóján.