Őze Áron a dadogásról… fogyatékosság vagy sem?

Őze Áron a dadogásról…

Önnek mi a véleménye a beszédhibások általános megítéléséről, akik közül kétségtelen módon a dadogók vannak a leghátrányosabb helyzetben?
– A társadalom őket illetően zavarban van, jóllehet a kérdést – fogyatékosság vagy sem a beszédhiba – az érintetteknek, illetve az érdekvédő szervezeteiknek mihamarabb el kellene dönteniük. A zavarodottság abban rejlik, hogy a felnőttek beszédhibáját, (és most szándékosan nem hangsúlyozom a fogyatékosságot,) úgy tartják számon, mint a kiküszöbölhető gyermekkori dadogást, ami majd később – vélik sokan –, a logopédusok közreműködésével elmúlik.

Nem tisztázott a személyiségi jogok ügye sem.
– Valóban. Egyesületünk a felnőt- tekkel foglalkozik, és az elmúlt időszakban számos olyan esettel találkoztunk, amiből kiderült, a többség képtelen mit kezdeni ezekkel az emberekkel, miközben határozottan kijelentem: ők ugyanolyanok, mint mindenki más. Természetesen sok nehézség támad egy-egy állásinterjúnál, egyetemi, főiskolai felvételinél, mivel ezekben az esetekben kirekesztik az írásbeliséget, s ezzel a munkaerőpiacon való jelenlétet is, miközben, meggyőződésem, a manuális tevékenységben, a gyárakban vagy a számítógépek mellett, nagyszerűen helyt tudnának állni.

Az „érdekeltektől” hallom: sokszor kinevetik őket a különböző ügyfélszolgálatok munkatársai, az üzletek pénztárosai, a bankok adminisztrátorai, diplomás emberek is…
– Ez tényleg gyakran előfordul. Ha az ezzel foglalkozó civil szervezetek segítenének kiküszöbölni a rossz beidegződéseket, lebontani a vélt vagy valós gátlásokat, akkor több minden történhetne. Az egyesület élén mindig azt az álláspontot képviseltem, hogy a gondok feltárása jelentékeny eredménnyel járna, hiszen a társadalom is jobban kezelni tudná azokat. Ez ugyanis sokkal jobb, mintha a probléma rejtve marad. Édesapám, aki hasonló cipőben járt, azt mondta: a dadogás az egyik legnehezebben megélhető nehézség, hiszen például a mozgássérültség látható. Ez a beszédhibásoknál nem így van, a nagy átlag, őket hallva szinte „mattot” kap.

Mi a hozzáállása a „főhatóságoknak”?
– Úgyszólván semmi. Évente rendeznek egy-egy konferenciát, amikor monológ hangzik el a civil szféra fontosságáról, majd bedobjuk az urnába névjegykártyáinkat, azután haza mehetünk; az ügyet „kipipálták”. Én úgy látom, mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, jóllehet összefogásra lenne szükség. Természetesen ennek hiányáról az egyesületek, az alapítványok is tehetnek, mert hagyták magukat a pálya szélére szorítani.

Milyen évadot zárt a társulat?
– Elfogult vagyok, de hiszem, hogy jót. Újra bemutattuk Wassermann-Leigh-Darion: La Mancha lovagja című kétrészes musicaljét. A jubileumi előadáson, nem szokásos módon, a közönség három-három lovagot és Sanchot láthatott, jómagam dr. Carassco szerepét alakítottam. Ezzel adóztunk egykori kollégánk, Szakácsi Sándor emlékének. Ezen kívül játszom még Füst Milán: Máli néni-jében. „Csináltunk” egy háromszázadik My Fair Lady-t, de, egyebek mellett, játszottuk a Néma Leventét, a Liliomot is. Én a jövőben már kevesebbet akarok fellépni, mert az igazgatói teendők egyre jobban lefoglalnak.

Értesültünk egy filmről is.
– Két éve forgattuk Pozsgai Zsolt: A föld szeretője című, kosztümös filmjét, amiben Zsolnay Vilmos keramikus szerepét alakítom. A bemutató Pécsett lezajlott, a közönség, a tervek szerint, szeptembertől láthatja majd a mozikban.

Úgy tudjuk, szereti növelni az adrenalin szintjét.
– Hódolok egy harcművészeti ágazatnak, szeretem a gyors járműveket, az ejtőernyőzést. Családom persze ezeknek nem kifejezetten örül. Róluk annyit: elvált emberként, boldog párkapcsolatban élek, és van egy hétéves fogadott gyermekem, de tervezünk egy közös babát is.

Nagy Attila/ DR. INFO

Őze Áron 1993-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett Iglódi István tanítványaként. 1992-től a Nemzeti Színház tagja volt, majd 1998-tól szabadfoglalkozásúként dolgozott, 2000-ben tért vissza korábbi társulatához. Vendégművészként játszott többek között Kecskeméten, az Arany János Színházban, a Komédiumban, a Pécsváradi, a Gyulai Várszínházban, Veszprémben, rendezett Sopronban, Győrben és a Turay Ida Színházban.